Gólyatánc
Történt egyszer, hogy néhány napra ágynak döntött egy betegség.
Nem olyan nyavalya volt, amelytől az ember félni kezd, mégis elég borzalmas ahhoz, hogy megállítson. Mintha valaki hirtelen gyomorszájon ütött volna, és azt mondta volna:
– Most pihenj.
Megszoktam, hogy a napjaimat szavak töltik meg. Hogy versek között járok, történetek között élek, és válaszolok a szerzőtársak kedves üzeneteire, vagy éppen a műveiket olvasom, hallgatom.
Most azonban a világ nélkülem működött tovább. Nem kellett elgondolkodnom azon, hogy átadom-e magam a pihenésnek, nem volt kérdés. Nem bírtam ébren lenni, nem volt étvágyam, egész nap aludtam, gyenge voltam.
Valahogy érzékeltem, hogy a telefon néha felvillant az éjjeliszekrényen. Értesítések érkeztek, új írások, új beszélgetések. Olykor odanéztem, aztán visszafordultam a fal felé.
Amikor éppen nem aludtam, vagy csak forgolódtam, hogy jobban érezzem magam, néha figyeltem a körülöttem lévő csendet. A szoba lassan lélegzett velem. A roló széle megmozdult a fuvallatban, a falakon a fény vándorolt, és az idő elveszítette a jelentőségét — nem sietett sehová.
Most én sem.
Nyár volt, és az ablakon túl olyan kék volt az ég, amilyennek szerettem. Az a tiszta nyári kék, amelyben az ember szinte elveszítheti a gondolatait.
Kimentem az udvarra, és lefeküdtem a napágyra. Sokáig csak nézelődtem. Hallgattam a fecskéket, a verebeket. Mindig ezt teszem, amikor szép az idő. Ma nem kerestem semmit, csak feküdtem, és vártam, hogy jobban legyek.
Aztán megláttam a két gólyát.
Tudtam, honnan érkeztek. Figyeltem, ahogy lassan a ház fölé sodródtak. Nem csapkodtak a szárnyukkal, csak siklottak odafenn, és elbűvölt, hogy épp fölém kerültek. Kis idő múlva egymás mellett repültek, összetartozva.
Áhítattal néztem őket. Egyszer csak úgy tűnt, mintha nem is repülnének — mintha inkább táncolnának. A napfény aranyszínű fátylat vont köréjük. Az égbolt volt a táncterük, a szél pedig a zenéjük.
Lassan megint körözni kezdtek, és én hirtelen megfeledkeztem mindenről: a fáradtságról, a betegségről, az elmulasztott feladatokról. Csak néztem őket, és valami fájón szép érzés költözött a szívembe.
Arra gondoltam, milyen jó lehet nekik. Milyen jó lehet úgy bízni, ahogyan ők bíznak a szélben: nem harcolnak vele, nem akarnak erősebbek lenni nála, egyszerűen csak hagyják, hogy vigye őket.
Arra vágytam, hogy egyszer én is ezt érezzem. Mert vannak napok, amikor a szívem nehezebb, mint amilyennek mutatom. Vannak gondolatok, amelyeket nem írok le, és van bennem vágy a boldogságra. Olyan egyszerű, hogy szinte kimondani is nehéz.
Megbízni valakiben.
Túl régóta várok, figyelem a képernyőket, a sorokat, a mondatokat, a mindennapok apró kötelességeit, és túl ritkán nézek fel. Pedig az ég ugyanott van minden nap, a szél ugyanúgy simogatja a fákat, a madarak ugyanúgy rajzolnak láthatatlan verseket a magasba — csak én felejtem el néha elolvasni őket.
A gólyák végül távolodni kezdtek, és én követtem őket a szememmel, míg egyre kisebbek lettek a kék végtelenben. Mégis úgy éreztem, hagytak itt nekem valamit: egy gondolatot, egy reményt.
Talán a boldogság nem valahol messze vár rám. Talán nem egy jövőbeli nap ajándéka.
Talán ott kezdődik, amikor megengedem magamnak, hogy pihenjek. Amikor felnézek az égre, és észreveszem a madarakat.
Azóta is őrzöm azt a napot, mint egy verset, amelyet nem papírra írtak, hanem az égre.
És valahányszor elfáradok, újra magam elé idézem a történetet, mert hiszem, hogy semmi sem véletlen, mindennek van valami célja, és egyszer majd rájövünk, hogy mi volt.
Addig pedig talán elég, ha meglátjuk a mindennapok szépségeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése