Harmónia (versem)

 HARMÓNIA

Néhány nap pihenőre kényszerített az élet,
hogy megtaláljam újra a belső békémet.
S míg a napokat a betegség ölelte körbe,
csak néha napján léptem be az írói körbe.

Lassítani próbáltam és megértettem végre,
hogy a pihenés gyógyír a megfáradt lélekre.
A napágyban feküdve bámultam a kék eget,
és közben a szél ringatta a fán a levelet.

S abban a percben két gólya jelent meg fölöttem,
mintha násztáncot járnának, kecsesen köröztek.
Nem zavarta őket semmilyen földi gondolat,
én el is felejtettem rögtön minden gondomat.

Szemlélődtem sokáig, szinte lélegzet nélkül,
amíg a vágyakozás meg nem született belül:
bárcsak itt lenne, akire oly régóta várok,
és ketten figyelnénk az égen táncoló párost.

Bárcsak az én szívem is olyan súlytalan lenne,
s nem nyomná a vállamat a múlt fájdalmas terhe.
Vajon mellém lép-e valaki egy szép alkonyon,
hogy virágba borítsa lelkem minden hajnalon?

A gólyapár hirtelen messzire tűnt az égen,
de a harmóniát még ma is érzem egészen.
Vajon rám talál-e majd egyszer egy derék legény,
s kibontakozik-e a sztori, mint egy szép regény?

Ahogy a szellő lágyan lelkemet simogatta,
rám borult a nyugalom puha takarója.
S miközben a gólyapár táncában gyönyörködtem,
egy kicsit reménytelibb és boldogabb is lettem.


(2026. június 05. - ©Szerzői jog fenntartva!)

Gólyatánc

Ezért a novellámért Irodalmi Aranydíjas elismerést kaptam az egyik irodalmi csoportban.

 

 

.

 

 Gólyatánc

Történt egyszer, hogy néhány napra ágynak döntött egy betegség.
Nem olyan nyavalya volt, amelytől az ember félni kezd, mégis elég borzalmas ahhoz, hogy megállítson. Mintha valaki hirtelen gyomorszájon ütött volna, és azt mondta volna:
– Most pihenj.

Megszoktam, hogy a napjaimat szavak töltik meg. Hogy versek között járok, történetek között élek, és válaszolok a szerzőtársak kedves üzeneteire, vagy éppen a műveiket olvasom, hallgatom.

Most azonban a világ nélkülem működött tovább. Nem kellett elgondolkodnom azon, hogy átadom-e magam a pihenésnek, nem volt kérdés. Nem bírtam ébren lenni, nem volt étvágyam, egész nap aludtam, gyenge voltam.

Valahogy érzékeltem, hogy a telefon néha felvillant az éjjeliszekrényen. Értesítések érkeztek, új írások, új beszélgetések. Olykor odanéztem, aztán visszafordultam a fal felé.

Amikor éppen nem aludtam, vagy csak forgolódtam, hogy jobban érezzem magam, néha figyeltem a körülöttem lévő csendet. A szoba lassan lélegzett velem. A roló széle megmozdult a fuvallatban, a falakon a fény vándorolt, és az idő elveszítette a jelentőségét — nem sietett sehová.

Most én sem.

Nyár volt, és az ablakon túl olyan kék volt az ég, amilyennek szerettem. Az a tiszta nyári kék, amelyben az ember szinte elveszítheti a gondolatait.

Kimentem az udvarra, és lefeküdtem a napágyra. Sokáig csak nézelődtem. Hallgattam a fecskéket, a verebeket. Mindig ezt teszem, amikor szép az idő. Ma nem kerestem semmit, csak feküdtem, és vártam, hogy jobban legyek.

Aztán megláttam a két gólyát. 

Tudtam, honnan érkeztek. Figyeltem, ahogy lassan a ház fölé sodródtak. Nem csapkodtak a szárnyukkal, csak siklottak odafenn, és elbűvölt, hogy épp fölém kerültek. Kis idő múlva egymás mellett repültek, összetartozva.

Áhítattal néztem őket. Egyszer csak úgy tűnt, mintha nem is repülnének — mintha inkább táncolnának. A napfény aranyszínű fátylat vont köréjük. Az égbolt volt a táncterük, a szél pedig a zenéjük.

Lassan megint körözni kezdtek, és én hirtelen megfeledkeztem mindenről: a fáradtságról, a betegségről, az elmulasztott feladatokról. Csak néztem őket, és valami fájón szép érzés költözött a szívembe.

Arra gondoltam, milyen jó lehet nekik. Milyen jó lehet úgy bízni, ahogyan ők bíznak a szélben: nem harcolnak vele, nem akarnak erősebbek lenni nála, egyszerűen csak hagyják, hogy vigye őket.

Arra vágytam, hogy egyszer én is ezt érezzem. Mert vannak napok, amikor a szívem nehezebb, mint amilyennek mutatom. Vannak gondolatok, amelyeket nem írok le, és van bennem vágy a boldogságra. Olyan egyszerű, hogy szinte kimondani is nehéz.

Megbízni valakiben.

Túl régóta várok, figyelem a képernyőket, a sorokat, a mondatokat, a mindennapok apró kötelességeit, és túl ritkán nézek fel. Pedig az ég ugyanott van minden nap, a szél ugyanúgy simogatja a fákat, a madarak ugyanúgy rajzolnak láthatatlan verseket a magasba — csak én felejtem el néha elolvasni őket.

A gólyák végül távolodni kezdtek, és én követtem őket a szememmel, míg egyre kisebbek lettek a kék végtelenben. Mégis úgy éreztem, hagytak itt nekem valamit: egy gondolatot, egy reményt.

Talán a boldogság nem valahol messze vár rám. Talán nem egy jövőbeli nap ajándéka.

Talán ott kezdődik, amikor megengedem magamnak, hogy pihenjek. Amikor felnézek az égre, és észreveszem a madarakat.

Azóta is őrzöm azt a napot, mint egy verset, amelyet nem papírra írtak, hanem az égre.

És valahányszor elfáradok, újra magam elé idézem a történetet, mert hiszem, hogy semmi sem véletlen, mindennek van valami célja, és egyszer majd rájövünk, hogy mi volt.

Addig pedig talán elég, ha meglátjuk a mindennapok szépségeit.

Legyen béke! (elbeszélés)

 Legyen béke!  /elbeszélés/

A tenger azon az estén olyan volt, mint egy végtelenre nyitott könyv.

Lapjait a szél forgatta, sorait a hullámok írták újra és újra a part homokjába. A víz nem őrizte a neveket, nem ismert országokat, nem tudta, hol húzódnak a térképekre rajzolt vonalak. Csak jött és visszahúzódott, mintha a világ minden fájdalmát magával akarná vinni a messzeségbe.

A part közelében álló menekültszállás ablakában egy kislány állt, Alinának hívták.

A tekintete a távolba révedt, oda, ahol az ég és a víz összeért.

Valaha volt egy szobája. Egy ablaka, amely alatt tavasszal orgona virágzott. Egy iskolája, ahol a folyosók zsivajától visszhangzottak a reggelek. Egy otthona, amely olyan természetes része volt az életének, mint a levegő.

Aztán egy hajnalon megváltozott minden, a csendet idegen zajok törték meg.

Az ég, amely addig a madarak otthona volt, hirtelen a félelem árnyékát hordozta.

Azóta Alina sokszor álmodott ugyanazzal a kérdéssel: Vajon megmaradt-e még az a kis orgonabokor az ablak alatt?

Néhány méterrel arrébb egy másik kislány térdelt a homokban, Leila. Apró kagylókat gyűjtött, olyan gondosan válogatta őket, mintha törékeny kristályok lennének.

Az ő emlékei mások voltak. Nála a háború nem mostanában érkezett, lassan költözött be az életébe. Mint egy hosszú árnyék, amely évről évre egyre nagyobbra nő.

Egy idő után már nem emlékezett arra, milyen volt az a világ, amelyben a gyerekek nem néznek fel ijedten minden váratlan hangra.

Mégis tudott mosolyogni. Talán mert a remény különös virág, a kőből is képes kihajtani.

Leila egyszer csak odalépett Alinához.

Nem beszélték egymás nyelvét, mégis volt valami, ami közös volt bennük: a veszteség.

És a vágy, hogy egyszer újra otthon érezzék magukat valahol.

Leila elővett egy gyűrött papírlapot és néhány színes ceruzát.

A lap szélei begyűrődtek, mintha maga is hosszú utat tett volna meg.

A két kislány leült egymás mellé és rajzolni kezdtek.

Nem háborút, nem romos házakat és nem síró embereket.

Házakat rajzoltak, virágzó  fákat, kutyát kergető, boldog gyerekeket.

Nyitott ablakokat, amelyekből zene száll a nyári estékbe, és az égboltra madarakat.

Mert a madarak tudnak valamit, átrepülnek a határok fölött.

Nem állítja meg őket sem kerítés, sem gyűlölet.

Amikor elkészültek, a rajzot maguk elé fektették a homokba.

A lenyugvó nap aranyfénnyel simította végig a papírt.

Abban a pillanatban egy hullám gördült a part felé. Lassan, szinte ünnepélyesen.

Megközelítette a rajzot, majd visszahúzódott. Mintha elolvasta volna, mintha megértette volna.

A két kislány felnevetett.

Nevetésük könnyű volt, mint a sirályok röpte.

És egyetlen rövid pillanatra úgy tűnt, hogy a világ minden sebe begyógyult.

A napkorong lassan megmártózott a tengerben.

Az ég bíbor és arany színekben égett, a hullámok pedig tovább érkeztek a sötétedő part felé.

Mint megannyi üzenet, mint  a remény dobbanásai.

Mert a háborúk megtaníthatják az embereket félni, megtaníthatják őket gyászolni.

De van valami, amit nem tudnak elvenni: egy gyermek mosolyát.

Egy kinyújtott kéz erejét,  a hitet, hogy egyszer újra béke lesz.

A tenger ezt már régen tudta, ezért suttogta újra és újra a partnak a hullámain keresztül:

hogy a béke nem a térképeken születik meg, hanem az emberi szívekben, és onnan áramlik tovább, akár a vízen suhanó fény.

/2026. június 04.- Hungary - © Szerzői jog fenntartva!/

Megszólalok Művészeti Magazin

 

Időugrás (versem)

 

IDŐUGRÁS

 Halkan kinyílt az idő ajtaja,
a múlt ködéből árnyak intenek. 
bennem kopogtat a tegnap zaja, 
s a régi hangok újra ébrednek. 

Az imént nyár volt, minden dombtetőn, 
most dér csillog a csendes réteken. 
Az idő átszökött egy küszöbön, 
nyomát kutatom régi helyeken. 

Egy perc volt csak, vagy hosszú századok? 
Nem tudja még az elmém pontosan. 
A múlt fölött még némán ballagok,
s szemlélem, mi vált köddé nyomtalan.

Az udvar, ahova együtt mentünk, 
ma némán őrzi elhagyott dalunk. 
A lombok közt a széllel üzenek, 
s a csend feleli vissza sóhajunk. 

A régi utcán vígan lépkedek,
még ifjú szívvel járok gondtalan,
majd egy ősz hajtincs csillan hirtelen, 
s rádöbbenek, hogy elszállt a nyaram.

Hova tűnt  annyi vágy és gondolat, 
mely egykor bennem lángként lobogott? 
Az idő sajnos messzire szaladt, 
s magával vitt sok régi szép napot. 

Az élet talán egy időugrás, 
egy villanás a végtelen során. 
Egy érintés, egy könnyű búcsúzás, 
mely átrepít az évek folyamán.

S ha egyszer majd a végső perc elér, 
megértem majd minden üzenetét,
csak nézem majd, hogy minden visszatér, 
hol nincs több búcsú, könny és szenvedés.

A lét folyója messzire eljut,
s a múltból jövő születik nekünk, 
mert minden ugrás kitár egy kaput, 
amíg emlékezünk és szeretünk. 

(2026. június 02. - © Szerzői jog fenntartva!) 

Szerzők üzenetei

 A Kötelék nem egyszerűen vers, hanem anyai szívverés szavakba öntve. Sorai olyanok, mint egy láthatatlan ölelés: gyengédek, oltalmazók és időtlenek. A gyermek születésének csodájától az örökké tartó szeretet ígéretéig ívelő költeményed mély emberi igazságot hordoz: az anya és gyermeke közötti kapcsolat nem ismer sem távolságot, sem elmúlást.

Különösen megható, ahogyan a szeretetet nem érzelemként, hanem örök jelenlétként ábrázolod. A vibráló gyertyaláng, az emlékeken át visszatérő simogatás képei finom líraisággal teszik érzékelhetővé a láthatatlant.

Ez a vers egy édesanya szívéből emelt fénylő híd, amely összeköti a jelent, a jövőt és az örökkévalóságot.

Elismeréssel és szeretettel: ... 🌹

 

---

Van egy visszajáró fekete rigó a kertben, az asztalon pünkösdi rózsa, a rádió nem szól, a kék ég kitárja kapuját...és ehhez jön még hozzá a versed olvasása, ami igazán pünkösdi hangulatot teremt.
Szívvel gratulálok.  

--- 

 Kedves Edina!

A Pünkösdi vers finom harmóniával kapcsolja össze a természet szépségét és a lélek ünnepét. A táncoló májusi szellő, a pünkösdi rózsa illata és a kitáruló égbolt képei mögött egy belső megújulás története bontakozik ki. Versed legszebb ereje az egyszerűségében rejlik: a hétköznapi pillanatokból emel szent pillanatot.

Különösen megkapó, ahogyan a Szentlélek érkezését nem látványos csodaként, hanem halk, meleg fényként jeleníted meg, amely reményt gyújt a fáradt szívekben. A természet és a hit szinte észrevétlenül fonódik össze soraidban, így a versből béke, derű és bizalom sugárzik.

Ez a költemény olyan, mint egy csendes ima a virágzó májusban: lágy, tiszta és lélekemelő. 

---

Első versed mit megadatott az élet, hogy olvassak és mindjárt magával ragadta lelkem. Kedves Edina hasonlóságot vélek felfedezni a stílusunk között. Semmi sallang, kevés cizelláció, csak mi a lélekből és a szívből ered. Versedet megítéli az a szív, melyet elismerésem jeleként küldök. Szeretettel  

---

Művészien szép ünnepi versedhez szívvel és elismeréssel Gratulálok. 

---

Bármelyik versszakot idézhetném, mindegyik nagyon szép!
Szeretettel, szívvel gratulálok: 

---

Művészi szinten ezen kellemes soraidat, nekem meg fölséges élmény volt olvasnom!
Poétaöleléssel, főhajtással, barátsággal: gratulálok! 

---

Kedves Edina!

A Rendhagyó búcsú a veszteség és az emlékezés halk, méltóságteljes verse. Nincsen benne pátosz, sem hangos fájdalom, mégis mélyen megérinti az olvasót, mert a kimondatlan szavak súlyából épül fel. A költemény legnagyobb ereje az őszintesége: annak belátása, hogy vannak kapcsolatok, amelyek ugyan megszakadnak az életben, de az emlékezetben tovább élnek.

Különösen szép a múlt visszhangjának motívuma. Az egykori közelség és a jelen távolsága finoman fonódik össze a soraidban, miközben az idő nem ellenségként, hanem csendes sodrásként jelenik meg. A barátság elvesztése és az elmúlás fájdalma így válik szelíd, emberi vallomássá.

A vers utolsó szakasza különösen megrendítő. Az a gondolat, hogy amit már nem mondhatunk el annak, aki elment, azt önmagunknak írjuk le, egyszerre hordoz gyászt, szeretetet és megbékélést. Ez a búcsú nem lezár, hanem emléket őriz.

Egy finom, bensőséges költemény, amely a szeretet maradandóságáról szól ott is, ahol a szavak már nem érhetnek célba.

Elismeréssel és szeretettel: 

---

Gyönyörű és szomorú. Mennyi mindent él meg szívünk elrejtett embere. Mélység, fájdalom, örök szeretet bölcsője. Nincsenek szavak, igen, ha elveszítjük, akit soha nem tudunk elveszíteni. Szeretettel

---

Így voltam én is 😪értem minden sorát versednek és hiszem hogy látnak minket és emlékük megőrzése örömmel tölti el őket hisz csak előre mentek 😪( attól még fáj) csendes szívet hagyok szívszoritó búcsú versedhez szeretettel elismeréssel 

---

A téma leírásából is kiérzik, hogy ez bizony egy rendhagyó búcsú...
De! nagyon szépre írtad ezen ügyes munkádat. Nekem fölséges élmény volt olvasni!
Pestiesen szólva: 'mindenkinek azt kell élnie, amit a sors ráragasztott.'
A szomorúság megírásával a valóságot írtad meg... De hát a búcsú nem egy vicc kategória...
Verseddel, tőlem aranyérmet nyertél, melyet most a nyakadba is akasztottam.
Megkaptad a 29. szívecskét is!
Poétaöleléssel, főhajtással és barátsággal, elismeréssel és kalapemeléssel & a legmélyebb alázatos és hódolatteljes tisztelettel: 

--- 

Ez a versed megmutatja nemes jellemed. Bizonyítod, hogy az idő nem képes elmosni az emlékeket és a barátságot. Mélton emlékeztél meg az eltávozott baráttól. Én szívet küldök a barátság szívét cserébe részedre.

---

Kedves Edina!
A Szemedben a csillagok egyszerre szerelmes vallomás, emlékezés és gyászdal. Finom lírával szól arról a szeretetről, amelyet sem az idő, sem a halál nem képes végleg elnémítani. A dal szívében a remény lüktet: a hit, hogy a szeretett ember valamiképpen tovább hallja a hozzá szóló szavakat.
Különösen szépek az emlékezés képei. A lábnyomok, az utca zaja, az osztály emléke mind azt sugallják, hogy a múlt nem tűnt el, csupán átalakult benső valósággá. A refrénszerű sor – „szép szemedben a csillagok” – gyönyörű szimbólummá emeli a szeretett személy alakját, egyszerre idézve fel a földi közelséget és az égi távolságot.
A vers legnagyobb ereje a szelíd őszinteségében rejlik. Nem a fájdalom kiált belőle, hanem a hűség. Az a ritka érzés, amikor egy kapcsolat az elmúlás után is tovább él az emlékekben és a lélek legmélyebb rétegeiben.
Megható, tiszta hangú költemény, amely bizonyítja, hogy az igaz érzelmek nem érnek véget a búcsúval, hanem csillagfényként tovább ragyognak az emlékezés egén.
Elismeréssel és szeretettel

---

Megható szívszomorító vallomás köszönöm neked sok sok szeretettel. 

---

Nagyon szép verseid vannak, igazi gyöngyszemek..! 

---

Nagyon szomorú, szívszorító és egyben csodálatos is. Aki már veszített el valakit,aki nagyon közel állt hozzá, már csak tudja. Könnyeimet,és egy szívet is itt hagyok! Sok szeretettel és öleléssel:

--- 

 

Legújabb műveim